Rólunk írták

„Ilyen jól megy, hogy takarítót tartotok?” – Néha igenis szükségünk van segítségre – wmn.hu

7B8A0162

Sokan személyes kudarcként élik meg, ha nem bírnak a háztartási teendőkkel – pedig gyakran valóban irreális elvárás, hogy a lakás mindig ragyogjon. És nem csupán olyan családokban, amelyekben egyenlőtlenül oszlik el a házimunka: ha mindenki sokat dolgozik, akkor a takarítás épp azt az időt veszi el a családtól, amelyet együtt, pihenéssel tölthetne. De akkor miért olyan nehéz segítséget kérnünk? Csepelyi Adri írása.

Mi kell még, hogy belássam?

Van egy képem hat évvel ezelőttről. A munkahelyi mosdóban készítettem. Nem vagyok egy kimondott vécészelfi-őrült, de akkor (tisztán emlékszem) annyira nyomorultul éreztem magam, hogy az jutott eszembe: ezt meg kell örökítenem. A bal kezemen csuklómerevítő, a nyakamon Schanz-gallér (közismert nevén félmerev nyakrögzítő). Akkor már hetek óta úgy jártam be dolgozni, hogy fél kézzel vertem a billentyűzetet (de persze ugyanannyit kellett írnom, mint addig), és közben egy lakásfelújítás martalékait kellett (volna) eltakarítanom.

A csuklómat hónapok óta vizsgálgatták, tele volt ganglion-cisztákkal, nyomták bele a szteroid-injekciókat, de valójában semmit sem tudtak ígérni, és csak annyit ismételgetett minden orvos: pihentessem. Aha, köszi.

Szóval ott álltam csukló- és nyakmerevítőben, attól rettegve, hogy a felújítás utáni takarításban túlerőltetett jobb kezem is ugyanarra a sorsra jut, mint a bal, én pedig gyakorlatilag keresőképtelenné válok. És mégsem akartam segítséget kérni.

Hisz milyen háziasszony az, aki nem bírja megoldani a feladatát?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések zakatoltak a fejemben, valahányszor arra terelődött a szó, hogy kezdeni kellene valamit a kanapén tornyosuló vasalatlan – vagy a költözés óta még mindig zsákokban lévő – ruhákkal. Miközben mindketten napi tizenkét-tizennégy órát dolgoztunk.

Nem segített sokat az sem, hogy nagyobb társaságban erről beszélgetve többször nők tettek lefitymáló megjegyzést, ha bevallottam, hogy úgy érzem, egyedül nem megy: kaptam tapintatlan háztartási tippeket és egészen nyílt dicsekvést is, hogy másoknak milyen jól megy ez.

Köszi, nagyon örülök, tettem volna hozzá legszívesebben, de inkább hallgattam, hiszen ez is csak a szégyenérzetet erősítette bennem. Mások könnyedén tartanak patikarendet otthon, pedig van két gyerekük és huszonhat macskájuk! Csak én vagyok ekkor csődtömeg!

De felvitte!

A másik tipikus reakció az volt, hogy „de jól megy egyeseknek, hogy házvezetőnőt keresnek!”.

Az ilyen kijelentésekbe változó arányban vegyült irigység, sztereotípia és értetlenség. Hiszen esténként mindenkinek van ideje otthon mosogatni, port törölni, nem? Ja, persze, mindenkinek. (A szomszédok fejét, mondjuk, megnézném, ha akkor kezdenék el mosni, mosogatni és még a szárítót is bekapcsolnám, amikor éjjel fél tizenkettőkor érek haza. Tuti, imádnának!) És nyilván csakis idő kérdése ez, nem lehet, mondjuk, hogy valaki fáradt vagy kimerült a feladathoz.

Mindannyian tudjuk, hogy ez milyen érzés. Akkor mégis miért kezeljük ekkora tabuként azt, ha valaki takarító segítségét kéri?

A XX. században oda-vissza többször teljesen átalakuló társadalom (Édes Annától a szocialista munkásnőket kiszolgáló mirelit-termékekig), sokkal több sztereotípiával indított bennünket utunkra a XXI. századba, mint azt hinnénk. „Van mosó- meg mosogatógéped, nem? Akkor meg mi olyan nehéz? Régen megoldották ezek nélkül is!” Jaj, ha annyi ötezresem lenne, ahányszor ezeket hallottam!

Így aztán, amikor a férjem immár sokadszorra ajánlotta fel, hogy keres valakit, aki besegít, én még mindig (fél)kézzel-lábbal ellenkeztem.

A személyes kudarcomként éltem volna meg, ha fel kell vennünk valakit.

A felmosónyél másik végén

Pedig korábban én is dolgoztam irodavezetőként, ami néhány adminisztrációs teendő mellett tulajdonképpen azt jelentette, hogy takarítom az irodát. Sosem voltak ellenérzéseim ezzel kapcsolatban: a munka az munka, becsületesen elvégzem, és ennyi. Ha a munka történetesen azt jelenti, hogy a vendégek által összepiszkított vécét suvickolom, akkor azt, és kész.

Nem éreztem megalázónak, noha elég sok mindent láttam. Állandó tapasztalat volt például, hogy sokakat egyáltalán nem érdekel, mi történik a vécével, ha ők már nem használják. Hogy sokan hírből sem ismerik az alapvető higiéniai szabályokat, és amikor kiderült, mivel foglalkozom, előfordult, hogy fura grimaszokat és pikírt megjegyzéseket kaptam. Még a (más beosztásban dolgozó) munkatársaim között is akadt, aki lekezelően szólt hozzám, ha meg kellett oldanom valamit – miközben anélkül az iroda lényegében megállt a működésben.

De mi ez a sok sztereotípia?

Azóta sokat gondolkodtam már, hogy ha az egyik oldal ennyire természetes volt, akkor miért okozott ekkora dilemmát a másik. Meg persze azon is, hogy miért nem tisztelünk jobban egy olyan szakmát, amely először is szakma – ahány összement meg kiégetett ruhadarabot, hipófoltot és tönkretett bútort láttam már életemben, efelől nincsenek kétségeim –, másodsorban pedig bizalmi kérdés.

Mert az, hogy valakinek teljes betekintést engedek az életembe, kulcsot adok az összes értékemhez, színtiszta bizalom. Az ilyesmi egy párkapcsolatban sem az első héten történik rendszerint.

A nyolcvanas években születtem vidéken, sokáig nem is hallottam olyanról, hogy valakinek háztartási segítsége van. Először talán az amerikai sorozatokat nézve (Dallas, Gazdagok és szépek), aztán a brazil szappanoperákat bámulva szembesültem a jelenséggel, ám ez mindjárt igen sok butaságot is beleplántált az agyamba – megjegyzem: nyilvánvalóan nem csak az enyémbe.

A szappanoperákban a takarítóval úgy beszélnek, mint a kutyával, lenézik, mert szegény, és utasítgatják, mint egy rabszolgát. (Az Isaura – Vad angyal tengelyen ezek a fogalmak, úgy láttam, eléggé össze is folytak…). A takarítók alkalmazását csakis a gazdagok engedhetik meg maguknak – de azok meg nem vagyunk, hiszen a gazdagság az, amit a Dallasban látunk. Puff neki.

A hiányzó láncszem

Pedig – és ezt persze már csak azért tudom, mert egy ponton beláttam, hogy egyedül nem megy – a segítségkérés gyakran visszazökkent mindent a normális kerékvágásba.

Újrarendeződik a napi rutin, lekerül a vállunkról a nyomás, és végre nem azt érezzük, hogy képtelenek vagyunk megoldani valamit.

Mondanom sem kell: nem oldódik meg minden varázsütésre. A lakás gyakran most is szalad. Csakhogy már nem azt érzem, hogy bele fogok bolondulni ebbe, hanem azt, hogy vannak ugyan rosszabb meg jobb hetek, de csütörtökönként jön a segítség, és egy bizonyos szinten túl nem lendül majd a parainga.

Ha engem kérdeztek, ez már önmagában megfizethetetlen. Nem szeretnék nyálas lenni, de Évi számtalanszor mentett már meg attól, hogy teljesen magamba roskadjak egy-egy borús csütörtökön – és ezért végtelen hálát érzek iránta.

Egy jó segítő épp annyit segít lelkileg is, mint amennyit fizikai síkon tesz az életed javításáért.

Amikor be kell látni, hogy egyedül nem megy

Noha pontosan tudom, hogy ez a legtöbb esetben hosszú lelki vívódás végén dől csak el, arra gondoltam, adok néhány támpontot azt illetően, nekem mi segített a döntésben. Az alábbi szempontok mentén érdemes átgondolni, nem drágább-e olykor a leves, mint a hús.

A dolog racionális oldalát roppant könnyű eldönteni: ha a házimunka elvégzése miatt kieső munkád több pénzt hozna, mint amennyibe a segítség igénybe vétele, akkor ne gondolkodj, mert nincs min. A mardosó lelkiismereted nem fizeti ki a különbözetet.

  • Ha az akadozó háztartás miatti stressz a házasságod, a családi béke rovására megy, akkor érdemes leülni, és átbeszélni, megoldható-e a helyzet saját hatáskörötökön belül, esetleg megfontolandó, hogy felvegyünk valakit.
  • Az, hogy segítséget kérsz, NEM a te kudarcod. Nem kudarc egyáltalán, és aki lelkiismeret-furdalást szeretne kelteni benned emiatt, annak egész egyszerűen nincs igaza.
  • Ne másokhoz hasonlítgasd magad, a háztartásodat, a teljesítményedet! Nagymamám mindig azt szokta mondani: „én érzem a magamét”. A magadét pedig csak te érzed.

Forrás: wmn.hu