Rólunk írták

Keserédes Annának, avagy miként vált családtaggá a takarítónő? – wmn.hu

A kitchen table set for breakfast. There is morning light coming in the window and a woman in the background cleaning a glass

Karanténéletünk első, ezernek tűnő napja meglepő családi nyugalomban zajlott. Egészen máig, amikor is az egész család üvöltött egymással, a kutya ugatott, és mindenki megsértődött mindenkire. De leginkább én voltam a rossz fej, aki szerint a többieknek valamennyire ki kéne vennie a részét a rend fenntartásából, mert nekem ez munka mellett, ekkora összezártságban nem mindig megy… Amikor kissé lenyugodtak a kedélyek, eszembe jutott az én felvágott nyelvű Annám, aki hosszú-hosszú évekig a takarítónőnk volt, azaz inkább barátunk és segítőnk, illetve idővel a törzsfőnökünkké is vált. Tulajdonképpen egy önjelölt life- és lakáscoach volt akkor, amikor a coach szót még senki nem használta. Marossy Kriszta írása.

Húszéves voltam, amikor darabjaira hullott a világunk és a családunk, és egy egészen újfajta életet kezdtünk élni a hirtelen eltávozott bátyám nélkül, új nevelőapával, új lakásban és teljes rendszertelenségben. Szétesve, de összetartva. Minden este fájdalomcsillapító, gondolatelterelő bulik, vacsorák, beszélgetések voltak, és a hetedik kerületi gangos ház nappalijába beállított pingpongasztalon hajnalig tartó küzdelmek folytak. Volt ott minden, csak rend nem nagyon. Anyukám rengeteget dolgozott, mi, gyerekek tanultunk, a nevelőapám pedig a konyhát vitte leginkább. Viszont volt velünk három macska és a sok életút hordaléka teljesen ad hoc módon lerakva a lakásban.

Emlékszem, egyik este egy a rendet és tisztaságot igencsak kedvelő barátunk közölte, hogy hozzá elkezdett járni takarítani egy Erdélyből éppen áttelepült lány, és az élete gyökeresen megváltozott. Ez a lány még több munkát keres, hiszen nemrég érkezett, kapcsolati háló nélkül. Mi pedig – a barát meglátása szerint (is) – láthatóan ezer százalékig rá vagyunk szorulva a segítségére. Szó szót követett, két nap múlva ott állt az ajtóban Anna. Az én Annám. A mi Annánk.

Húszéves volt. Pontosan velem egyidős. Apró termetű, de szívós lány, aki frissen házasodva, a férjével költözött el az erdélyi kis faluból egy jobb élet, de legalábbis valami munkalehetőség reményében. Azt hiszem, hogy az első pillanatban kialakult nálunk a viszonyrendszer, amikor magabiztosan bemutatkozott, majd utasított, hogy hozzam elő ezt meg azt a takarítóeszközt. Mindegyiket lefikázta, és közölte, hogy nem lesz könnyű, de lesz itt rend, kérem!

Gyanús volt már akkor is, hogy alapvetően nemcsak a lakás, hanem a család megregulázása is a célja, bár ezt az első időkben nem közölte.

Nagyon érdekes és jó viszony alakult ki köztünk, kortársak között. Nekem kifejezetten kínos volt, hogy kiszolgálnak, de lássuk be, ő viszont nem éppen egy alázatos leányka volt. Így hamar elmúlt a zavarom. Határozott tudása volt mindenről és mindenkiről, még ha nem is mindig helyes, ám meggyőzhetetlen volt az ellenkezőjéről. Engem kinevezett a család rendes egyedének, ennek fényében, amikor csak otthon voltam, észrevétlenül engem is befogott a takarításba, és ilyenkor leteremtette a családomat úgy, ahogy voltak, szépen sorjában.

Olyan színes elem lett az életünkben Anna, hogy eszünk ágában sem volt lázadni ellene. Legfeljebb viccet csináltunk a szigorúságából, amin néha ő is velünk nevetett, de amikor nem, akkor is tudta, hogy itt szeretet van. Különben is, ő sokkal szemtelenebb volt néha velünk, mint mi valaha vele. De ennek semmi jelentősége nem volt, megszerettük egymást.

Beépült a családba, mindenkiről mindent tudott, kérdezett, tanácsokat adott, és idővel ő is megnyílt előttünk. Az anyukámat egyfajta második anyjaként fogadta el, tőle és tőlem is egyaránt kért tanácsokat. A húgommal úgy perlekedett a rendetlensége miatt, mintha a saját húga lenne, a leginkább otthon dolgozó, író nevelőapámat meg egyfajta csodabogárként osztotta ki, vagy éppen dicsérte meg az előző napi mosogatásának eredményét.

Hetente egy napot volt nálunk, és pár hónap múlva azon kapta magát mindenki, hogy készülünk Anna jövetelére, és amit tudunk, elpakolunk, hogy neki könnyebb dolga legyen a takarításnál, meg persze hogy kevesebb leszúrást kapjunk tőle.

Pár hónappal a megjelenése után röhögve vettük tudomásul, hogy rendbe szedett minket, amennyire ez lehetséges volt akkoriban. Miatta lett valamiféle rendszer a környezetünkben, ami valóban nyugalmat adott mindenkinek.

Igaz, az első néhány évben meg kellett szoknom, hogy a távozása után nekem még egy órát pakolnom kell: utána. Egyrészt utálta a vasalandó ruhát maga után elpakolni. Először azt gondoltam, hogy milyen figyelmes, nem mászik bele a szekrényeinkbe. Aztán már ebben nem voltam annyira biztos: történt ugyanis, hogy az anyukám ruhásszekrénye alján felfedezte a nagymamai hagyatékunk egy részét, a nagyi által horgolt gyönyörű csipketerítőket. Ez önmagában nem lett volna baj, ha nem kap rá arra, hogy a rendbe tett, tiszta lakásban mindenre, de tényleg mindenre terít egy-egy csipkét. Igen, a tévé, az ülőgarnitúra, de még a székek sem úszták meg az „Anna-féle finiselést”.

Mondanom sem kell, hogy nem mertünk neki szólni, mert elkaptam a tekintetét, amikor visszanézett így a lakásra és csillogó szemében láttam, hogy ő most megteremtette nekünk azt a fajta otthont, amiben ő nőtt fel.

Olyannyira összenőttünk szépen lassan és észrevétlenül, hogy egy nyári délután egyetlen kis bőrönddel megjelent nálunk, és könyörgött, hogy rejtsük el a bántalmazó férje és apósa elől, mert végre meg tudott szökni. Ott és akkor olyan részletek derültek ki az életéről, amiket természetesen nem adhatok ki, de én magam közel kerültem ahhoz, hogy azonnal feljelentést tegyek.

Csakhogy az Anna visszatoloncolását is jelentette volna, lévén hogy a férje révén tudtak itt maradni és akkor még nem volt magyar állampolgársága. Így megkezdődött a rejtegetése. Persze a férj viszonylag hamar megjelent nálunk is naponta, alig bírtuk kint tartani az ajtó előtt. A helyzet kezdett mindenki számára eldurvulni, így összeült a család, és azt a döntést hoztuk, hogy messzi kis vidéki házunkba szállítjuk le Annát, amiről a férj nem tud, és így van esélye kicsit pihenni ott, illetve a megoldást is kitaláljuk.

Azt hiszem, ekkoriban vált a család teljes jogú tagjává és fogadott minket szintén családtagokká. Végigcsináltuk együtt a válását, az albérletkereséseket. Az anyukája akárhányszor Pestre utazott hozzá, elsőként hozzánk jött, és vagy hozott valami apróságot, vagy karácsonyi, illetve tavaszi nagytakarításba kezdett Annával.

Szívembe zártam őket, mert perlekedők voltak mindketten és együtt tényleg komoly műsort vágtak le. Számukra a szeretet jele a fentieken túl az volt, hogy semmiben nem fogták vissza magukat. Ilyenkor ketten szúrták le az egész családot a slendrián életmódunkért… Imádtam.

Aztán elköltöztem ide-oda, meg külföldön éltem (ahol amúgy takarítónő is voltam egy évig), de Anna kitartott anyukám mellett, és nagyjából öt évvel azelőtti árakon dolgozott neki. Csak neki. Aztán megszületett a kislányom, és szinte kérés nélkül újra ott volt az életemben, segített, ahol csak tudott, imádta a gyerekemet, támogatott engem. Addigra neki lett egy új férje, és sajnos megannyi küzdelmes lombik után sem jött össze a baba, amire a legjobban vágyott.

Annának nemhogy gyereke nem lett, de harcos és kemény élete során a sok vegyszertől csomó betegsége alakult ki, ami szép lassan egyértelművé tette, hogy ezt a munkát nem lehet a végtelenségig csinálni. A kemény meló mellett elvégzett jó néhány iskolát, de csak úgy nyolc éve találta meg az igazi hivatását. Félretett pénzükből és persze kölcsönből végre meg tudtak venni egy vidéki kis házat: ott újra kertészkedhet, állatokat tarthat és ami a legfontosabb, a közeli bölcsődében elhelyezkedhetett dadusként. Azóta szinte nem láttam ugyan, de boldog vagyok, hogy az a húszéves lány megtalálta a helyét, és örülök, hogy mégiscsak lett egy rakás gyereke, ha nem ő szülte is őket.

Most nálam vannak a csipkék, és amikor a kezembe kerülnek, egyszerre jut eszembe róluk a nagymamám és Anna. Valóban családtag lett…

Forrás: wmn.hu